Descriere

BRAHMS: PIANO CONCERTO IN D MINOR
THE FIRST PIANO concerto by JOHANNES BRAHMS (1833-1897, D minor, Opus 15) was the result of five years of careful prolongued creative work. It began as a sonata for two pianos which he composed at the age of 21. Even at the beginning, however, the sonata went beyond the limits of the original instrumentation and inspired Brahms to a lar¬ger symphonic form. Finally the sonata was incorporated into two compositions: the „German Requiem” (slow mo¬vement) and the PIANO CONCERTO IN D MINOR (1st movement). The origin of the slow movement has a simi¬larly complicated history. Originally it was a draft section of a mass marked „Benedictus qui venit in nomine Domini”. In the piano concerto, however, the composer completely altered its construction, orchestration and function while preserving its original character. Thus, among the three movements of the concerto only the fast was composed especially for this work.
The PIANO CONCERTO IN D MINOR was Brahms’ first major symphonic work, and accordingly the technical means and orchestral ensemble are more modest and re¬served in comparison with his later symphonies. In this piece the composition and proportions of the orchestra cor¬respond to those of Beethoven. In style, however, it is com¬pletely mature and individual with virtually all the stylistic features of the great Brahms. The long span of work involv¬ed and different stylistic sources are not at all evident, ex¬cept for a certain heterogeneous quality in the first move¬ment (MAESTOSO) which seems to burst the bounds of the classical sonata form he used as a model. There are five kinds of thematic material completely contrasting in cha¬racter but of equal importance and weight. The first is a main theme of wild, disturbing music with shrieking trills and piled up imitations. This material is the one which most obviously reflects an experience in the composer’s life close¬ly related to the creation of the work – the memory of the attempted suicide of Robert Schumann, his great teacher and contemporary. The second kind of material – which can be called a second main theme or binding fabric – is a calmer Romantic melody which returns in many variations through¬out the movement. The third is the theme sounded at the entrance of the solo instrument giving a foretaste as it were, of Brahms’ later Intermezzos. The fourth, actually a second¬ary theme, is a typical Brahms hymn-melody, while the fifth is a characteristic horn theme (also sounded by all the other instruments and sections including the piano and the strings) of singularly beautiful nature music. In comparison with the overwhelming flood of the first movement, the sec¬ond (ADAGIO) is striking with its atmospheric unity and lack of contrast. The basic mood pervading every bar of the slow section preserves the pleading praying quality of the original version. The finale (RONDO, ALLEGRO NON TROPPO) is a wild dance movement, at times heightened by Eastern, gypsy-like and almost barbaric tonal images. This unique dance movement became a recurring type in Brahms’ compositions, most familiarly known in the finale of the CONCERTO FOR VIOLIN.

SANDOR FALVAI, the soloist in this recording, is one of the youngest Hungarian concert pianists but already occupies a prominent position among Hungarian pianists. He was born in 1949. At present he is a fourth year student at the Ferenc Liszt Academy of Music under the guidance of Mi-haly Bacher. His first and at the same time highly successful concert was given in 1969, but he has also appeared in many cities abroad (Moscow, Munich, Paris, Lausanne, Halle).

Istvan Homolya

BRAHMS: D-MOLL KLAVIERKONZERT
DAS ERSTE Klavierkonzert (d-Moil, Op. 15) von Johannes Brahms (1833-1897) ist das Produkt einer fünf Jahre langen, sorgfältigen Schöpferarbeit. Die erste Fassung des Werkes war eine Sonate für zwei Klaviere, die der Autor in seinem einundzwanzigsten Lebensjahr komponierte. Die Sonate überschritt aber bereits bei der Skizzierung die Grenzen des ursprünglich geplanten Klangkörpers und eiferte den schaffenden Künstler zu einer grösseren, symphonischen Lösung an. Das Werk erhielt schliesslich in zwei verschie¬denen, vollendeten Fassungen seine letzte Form: im 1868 beendeten Deutschen Requiem (langsamer Satz) und im 1859 erstaufgeführten d-Motl-KIavierkonzert (I. Satz). In ganz ähnlicher Weise komplex ist auch die Entstehungsge¬schichte des langsamen Satzes des Konzertwerkes: ur¬sprünglich war es ein skizzierter Messesatz, (Benedictus qui venit in nomine Domini), dessen Aufbau, Instrumentierung und Funktion der Komponist völlig abänderte und nur des¬sen Charakter beibehielt. Von den drei Sätzen war nur der letzte vom Anfang an für das Klavierkonzert bestimmt. Das d-Moll-Konzert ist die erste grosszügige symphonische Schöpfung von Brahms. Dementsprechend sind seine Mittel und sein orchestraler Apparat mit den späteren sympho¬nischen Werken verglichen bescheidener, zurückhaltender: Masse und Besetzung des Orchesters entsprechen der der Beethoven’schen Symphonien. Der Stil des Werkes ist da¬gegen schon der völlig ausgereifte, persönliche Stil Brahms1 und trägt alle wichtigen Merkmale der späteren Kompositi¬onen. Die langanhaltende schöpferische Arbeit und die Ver¬schiedenheit der Gattungen der Urquellen hinterliessen so¬zusagen keinerlei Spuren im endgültigen Werk. Allein im er¬sten Satz MAESTOSO zeigt sich eine gewisse Heterogen!tat, die fast die Rahmen der als Vorbild gewählten klassischen Sonatenform sprengt. Es reihen sich hier fünf gleich gewich¬tige und bedeutende doch im Charakter völlig verschiedene thematische Materiale aneinander. Das erste Thema ist eine wilde, gehetzte, notverkündende Musik mit grellen Anhäu¬fungen von Trillern und aufeinandergetürmten Imitationen. Dieses Thema verkörpert in kraftvollster Weise das äussere Erlebnis, das in der Entstehung des Werkes eine bedeu¬tende Rolle spielte: die Erinnerung an den Selbstmordver¬such des grossen Lehrmeisters und Musikerkollegen Robert Schumann. Das zweite Material, das sowohl als zweites Thema als auch Bindegewebe genannt werden könnte – ist eine sequenzierend beginnende, ruhiger intonierte, ro¬mantische Melodie die an verschiedenen Stellen des Satzes in vielerlei Varianten zurückkerht. Das dritte, beim Eintritt des Soloinstruments ertönende Thema nimmt die Welt der späten Intermezzi von Brahms vorweg. Das vierte, das eigentliche Nebenthema ist eine typisch Brahms’sche hym¬nische Melodie und schliesslich das fünfte, charakteristi¬sche Hornthema (obwohl es vom Klavier angefangen bis zu den Streichern auf allen Instrumenten und Instrumen-tengruppen erklingt), das eine Naturmusik von eigenartiger Schönheit ist. Dem überströmenden Charakterreichtum des ersten Satzes gegenüber fällt dem Hörer die kontrast¬lose, stimmungsmässtge Einheit des zweiten Satzes (ADA¬GIO) auf. Die Stimmung des langsamen Satzes die jeden Takt durchdringt, bewahrt den flehenden Gebetscharakter der ursprünglichen Fassung. Das Finale (RONDO. ALLE-GRO NON TROPPO) ist ein unbändig sich gebärender Tanzsatz, an vielen Stellen mit absichtlich zugespitzten orientalischen, zigeunerischen, fast schon barbarischen Klangbildern. Dieser eigenartige Tanzsatz wurde in den späteren Werken von Brahms zu einem wiederkehrender Typ; seine bekannteste Analogie kann im Finale des Violin¬konzerts beobachtet werden.

Der Solist der Aufnahme ist SÄNDOR FALVAI einer der jüngsten ungarischen Pianisten, der bereits einen ganz her¬vorragenden Platz unter den einheimischen Klavierkünst¬lern einimmt. Er wurde 1949 geboren und ist gegenwärtig Student an der F. Liszt Hochschule für Musik, wo er unter der Leitung von Mihäly Bacher sein viertes Studienjahr ab¬solviert. Sein erstes sehr erfolgreiches öffentliches Auftre¬ten fand 1969 statt, er konzertierte .aber auch wiederholt in grösseren ausländischen Städten (Moskau, München, Pa¬ris, Lausanne, Halle). Die Kritiker heben die über sein Le¬bensalter weit hinausgehende Reife der künstlerischen Auf¬fassung hervor.

Istvän Homolya

BRAHMS: D-MOLL ZONGORAVERSENY

JOHANNES BRAHMS (1833-1897) első zongoraversenye (d-moll, Op. 15), mintegy öt éven keresztül húzódó gondos, aprólékos alkotói munka terméke. A mű első változata egy kétzongorás szonáta volt, amit huszonegyedik életévében komponált a szerző. A szonáta azonban már vázlatos meg¬születésekor túlnőtt az eredetileg tervbe vett apparátuson, és nagyobb, szimfonikus alkotás szerkesztésére inspirálta megalkotóiát. Végül is két befejezett alkotásban nyerte el végső formáját: az 1868-ban befejezett Német Reqiem-ben (lassú tétel), illetve az 1859-ben bemutatott d-moll zongora¬versenyben (I. tétel). Hasonlóan összetett a versenymű lassú tételének keletkezéstörténete is: eredetileg egy vázlatban maradt misetétel volt „Benedictus qui venit in nomine Domini” felirattal, ennek felépítését, hangszerelését és funk¬cióját a zeneszerző teljesen megváltoztatta, csupán eredeti karakterét őrizte meg. A három tétel közül tehát csupán az utolsó készült eredetileg is a zongoraverseny számára. A d-moll koncert Brahms első nagyobb szabású szimfonikus alkotása. Ennek megfelelően eszközei, apparátusa a későbbi szimfonikus müvekhez viszonyítva szerényebbek, tartózkodóbbak: zenekarának összetétele, méretei megegyeznek a Beethoven-szimfóniákéval. A műstílusa viszont már telje¬sen kiforrott, egyéni Brahms-stilus, az érett zeneszerzőnek szinte valamennyi lényeges stílusjegyével. A hosszúra nyúló alkotói munka és az eltérő műfajú ősforrások jóformán semmilyen nyomot nem hagytak a végleges műalkotáson. Egyedül az első tételben (MAESTOSO) mutatkozik bizo¬nyos heterogenitás, ami az eszményképül szolgáló klasszi¬kus szonátaforma kereteit már-már szétfeszíti. Öt teljesen eltérő karakterű, azonos súllyal és jelentőséggel szereplő tematikus anyagot sorakoztat fel. Az első, a főtéma vad, zaklatott, vészt kiáltó muzsika, sivító trillahalmazzal és egymásra torlódó imitációkkal. Ez az anyag őrizte meg a legerőteljesebben a mű megszületésében jelentős szerepet játszó külső élményt: a nagy tanítómester és muzsikustárs, Róbert Schumann öngyilkossági kísérletének az emlékét. A második anyag – nevezhetjük második főtémának vagy kötőszövetnek – egy nyugalmasabb hangvételű romantikus dallam, amely a tétel legkülönbözőbb pontjain tér vissza sokféle változatban. A harmadik, a szólóhangszer belépé¬sekor megszólaló téma Brahms kései Intermezzóinak világát előlegezi. A negyedik, a tulajdonképpeni melléktéma tipikus Brahms-himnuszdallam, végül az ötödik, egy jelleg¬zetes kürt-téma (bár a zongorától a vonósokig valamennyi hangszeren és hangszercsoporton megszólal) különös szép¬ségű természetzene. Az e’sŐ tétel túláradó karaktergazdag¬ságával szemben a második (ADAGIO) kontraszt nélküli hangulati egysége tűnik fel. A lassú rész minden ütemét átható alaphangulat a darab eredeti változatának ima-, illetve könyörgés-jellegét őrzi magában. A finálé (RON¬DO, ALLEGRO NON TROPPO) szilaj tánctétel, sok he-lyen szándékosan kiélezett keleties, cigányos, már-már barbár hangzásképpel. Ez a sajátos karakterű tánctétel viszszatérő típussá vált a későbbi Brahms művészetében; a legismertebb analógiáját a Hegedűverseny fináléjában fedezhetjük fel.

A felvétel szólistája, FALVAI SÁNDOR a legfiatalabb ma¬gyar zongoraművészek közül való, de már most rendkívül megtisztelő helyet és rangot vívott ki magának a hazai pianisták között. 1949-es születésű, jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola negyedéves hallgatója, tanulmá¬nyait Bácher Mihály irányításával folytatja. Első nyilvános és nagy sikert hozó hazai fellépése 1969-ben volt, de több alkalommal vendégszerepelt nagyobb külföldi városokban is (Moszkva, München, Párizs, Lausanne, Halié).

Homolya István

БРАМС: КОНЦЕРТ ДЛЯ ФОРТЕПЬЯНО РЕ МИНОР
ПЕРВЫЙ КОНЦЕРТ для фортепьяно (ре минор, соч. 15) Иоганна Брамса (1833—1897) — результат растянувшейся почти на пять лет кропотливой, тщательной работы. В первом варианте произведение представляло собой со¬нату для двух фортепьяно. Брамс написал ее в возрасте двадцати одного года. Однако соната уже в набросках переросла рамки первоначально намеченного аппарата и вдохновила композитора на создание более крупного, симфонического произведения. Наконец, она нашла спою окончательную форму в двух произведениях: в закончен¬ном в 1868 году Немецком реквиеме (медленная часть) и в исполненном впервые в 1859 году Концерте ре минор (первая часть). Столь же сложна история создания и мед¬ленной части Концерта: первоначально это был набросок, одной из частей мессы, но композитор совершенно изме¬нил построение, инструментовку и функцию части, сохра¬нив лишь ее характер. Таким образом, их трех частей Концерта лишь последняя была задумана именно для этого произведения.

Концерт ре минор — первое большое симфоническое произведение Брамса. В соответствии с этим средства, аппарат здесь более скромны, чем в последующим сим¬фонических сочинениях Брамса. Состав и размеры ор¬кестра тождественны с аппаратом симфоний Бетховена. Стиль же произведения — совершенно сложившийся, индивидуальный брамсовский стиль, почти со всеми су¬щественными признаками, характерными для стиля зре¬лого Брамса.

Затянувшаяся надолго работа и источники, относящиеся к различным жанрам, по сути дела не оставили никакого следа на окончательной форме произведения. Всего лишь в первой части (Маэстозо) заметна некоторая гетероген¬ность, чуть ли не разрывающая рамки классической сонат¬ной формы, служащей здесь для Брамса идеалом. Пять совершенно отличающихся друг от друга по характеру но одинаково весомых и значительных тематических тка¬ней, проходят перед нами в первой части. Первая главная тема — дикая, мятущаяся, зловещая музыка, с пронзитель¬ным воем трелей и нагромождающимися друг на друга имитациями. Этот материал наиболее полно отразил то обстоятельство, которое сыграло значительную роль в со¬здании произведения: воспоминание о попытке само¬убийства Роберта Шумана, великого учителя и друга Брамса. Вторая главная тема, или связывающая ткань, — начинающаяся секвенциями более спокойная по тону романтическая мелодия, которая возращается во мно¬жестве вариантов в самых различных местах этой части. Третья тема, начинающаяся вступлением солирующего инструмента, предвосхищает мир поздних интермеццо Брамса. Четвертая, собственно говоря, побочная тема — типичная брамсовская гимновая мелодия, наконец, пятая, характерная тема трубы (хотя она звучит на всех инстру¬ментах, во всех инструментальных группах, от фортепьяно до струнных) — необыкновенная по красоте музыка при¬роды. По контрасту с богатством и изобилием мелодий первой части бросается в.глаза неразрывное единство ткани второй части (Адажио). Все такты этой медленной части проникнуты настроением, характерным для перво¬начального ее варианта — молитвы. Финал (Рондо. Аллегро нон троппо) — незнающий удержу танец, во многих местах с намеренно подчеркнутой восточной, цыганского типа формулой звучания. Эта своеобразная по характеру тан¬цевальная часть стала постоянно возвращающимся ти¬пом в позднейших произведениях Брамса. Наиболее из¬вестной аналогией ей может служить финал Концерта для скрипки.

Исполняющий концерт Брамса пианист — Шандор Фал-ваи — один из самых молодых венгерских исполнителей, но он уже завоевал достойное место в музыкальной жизни Венгрии. Он родился в 1949 году. В настоящее время он учится на четвертом курсе будапештской Консерватории имени Ференца Листа в классе Михая Бехера. Первый концерт и первый успех в Венгрии выпали на долю Фалваи в 1969 году. Несколько раз он уже выступал и за границей (Москва, Мюнхен, Париж, Лозанна, Галле). Музыкаль¬ные критики подчеркивают, что Фалван обладает ред¬кими в его возрасте зрелыми художественными представ¬лениями.

Иштнан Гомоя